Moldova György: Kádár János (2006) 33/25. Ha egy nagy asztalnál sokan esznek, sok morzsa lehullik

1972-ben közeledve hatvanadik évéhez, Kádár János úgy határozott, hogy lemond a párt első titkárának pozíciójáról, és nyugdíjba vonul. Szándéka formailag megfelelt az előírt kívánalmaknak: mind az életkor, mind a szolgálati idő tekintetében elérte a törvényekben megállapított nyugdíjkorhatárt.
A legendák szerint először Brezsnyevet tájékoztatta a szándékáról, mikor az Budapesten járt, de az SZKP első embere hallani sem akart róla, állítólag a következőképpen tiltakozott:
– János, ezt nem teheted meg Magyarországgal, a szocialista táborral, a szovjet emberekkel – és végül velem sem. Gondold csak meg: ha te a korodra hivatkozva visszavonulsz, miképp maradhatok meg én a helyemen, aki hat évvel idősebb vagyok nálad?
Akár van valamilyen igazságmagva a fenti történetnek, akár nincs, Kádár továbbra sem adta fel a tervét. Levelet intézett a Politikai Bizottsághoz, azt kérte benne, hogy a hatvanadik születésnapjáról való „megemlékezés a lehető legegyszerűbb módon történjék, a nyilvánosság egyetlen rövid ténykommüniké legyen, és mellőzzenek mindenféle publicisztikai körítést…” Ehhez mellékelve adta be a tervét, hogy helyezzék nyugállományba. Részletesen kifejtette az indokait:
„…Az első titkári munkakor betöltésénél a személyi adottságokban rejlő, mindenkinél, természetesen Ami nálam is fellelhető különböző hiányosságokat lelkiismeretességgel és intenzív munkával törekedtem mindenkor pótolni. Most azonban – tetszik ez nekem vagy sem – reálisan szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy olyan életkorba léptem, amelyben a munka- és teherbíró képességem már nem növekszik, ellenkezőleg, az idő múlásával évről évre és fokról fokra csökken…”
Kádár János akkor már több mint tizenöt éve állt az általa alapított MSZMP élén, de úgy vélte: „helytelen, ha valaki pusztán múltbeli érdemek alapján, kegyeletből vagy megszokottság miatt marad időn túl egy tisztségben és beidegzett sablonokkal, a politikai munka mesterségbeli rutinjával próbál úgymond »vezetni«. Én magam semmiképpen nem akarok ilyen helyzetbe jutni. A rám bízott felelős munkát a jó ügy szolgálatának szándékával vállaltam, szeretném azt tisztességesen befejezni és másnak átadni”.
Úgy ítélte meg, hogy a pártban és a Központi Bizottságban helyreállt valamiféle egyensúly, így a személycsere nem okozhat fennakadást a munkában, a váltást azonban rövid idő alatt végre kell hajtani „egy megoldásra váró ügyet jobb mielőbb elintézni, mert annak a rendezése a halasztástól a későbbiekben nem lesz könnyebb”.
Kádár János két héttel később megismételte a felmentését kérő levelet, mint írja, „a Politikai Bizottság tagjainak véleményét figyelembe véve átdolgozta”. Összehasonlítottam a két változatot, de csak lényegtelen stiláris módosításokat találtam benne, mindössze egy figyelemre méltó különbséget észleltem. Az első variációban szereplő „Pártunkban tisztség betöltésére bárki is csak az érdemi és hatékony munka alapján jogosult” mondat elé beiktatta az „Azt tartom, hogy…” szavakat, ami az állítást megfosztja általános elvi érvényétől és Kádár János magánvéleményének tünteti fel, vagy legalábbis megenged egy ilyen értelmezést.
Mindmáig hosszú elemzések taglalják, hogy valójában mi is késztette Kádár Jánost erre az elhatározásra. Α liberális és konzervatív történészek – és miféle más történészek vannak Magyarországon? – egybehangzóan azt állítják, hogy a lemondás bejelentése Kádár részéről nem volt több egyszerű politikai sakkhúzásnál. Szerintük az első titkár fel sem tételezte, hogy akár a magyar, akár a szovjet vezetés hozzájárulna a távozásához. Ha viszont ragaszkodnak hozzá, hogy a helyén maradjon, az ily formában kinyilvánított bizalom megerősíti a helyzetét. Ellenfelei akár a párton belül, akár azon kívül vesztes pozícióba kerülnek, és ő szabad kezet kap elképzeléseinek végrehajtására.
Úgy gondolom, az említett történészek spekulációi logikailag nem kizártak, de nem is bizonyítottak, nem találtam olyan dokumentumokat, melyek minden kétség fölé emelnék azokat. Maga Kádár János feltehetően előttük sem tárta fel cselekedetének indokait. Ugyanilyen joggal és valószínűséggel tételezhetjük fel, hogy az első titkár csakugyan vissza akart vonulni a hatalom gyakorlásától, melynek döntő súlya és felelőssége az ő vállára nehezedett.
Α huszadik század Magyarországán végigélt hat évtized bajait még egy átlagos sorsú ember is megsínylette, Kádárnak nála is többet kellett elviselnie. Osztályrészül jutott a „törvénytelen származás” minden hátránya, több mint negyven évig hordozta a vállán az elkötelezett kommunistákat érő megpróbáltatásokat, hat évet töltött el két rendszer börtöneiben, 1956-ban látnia kellett, hogy dől össze küzdelmeinek minden eredménye. Utána felvállalta Magyarország leggyűlöltebb emberének szerepét, majd a romokból felépítette Kelet-Európa gazdaságilag legfejlettebb, polgárai számára legélhetőbb országát. Egészsége megrendült, légzési, mozgási nehézségekkel küzdött, idegei is nehezen bírták már az állandó feszültséget. Elképzelhetőnek találta, hogy egy súlyos idegi vagy pszichiátriai károsodás lép fel nála. Előtte állt a leépült Tito példája, aki már összekeverte a tárgyalópartnereit: Kádárt Dej elvtársnak szólította, azt hitte, a román vezetővel beszél.
A Politikai Bizottság kezdetben nem akarta tudomásul venni Kádár szándékát, tagjai egységesen arra kérték, hogy tekintsen el levelének megtárgyalásától és folytassa első titkári tevékenységét. Ugyanakkor megállapították, hogy nincs jogukban visszautasítani Kádár János beadványát.
A Központi Bizottság egy négytagú küldöttséget menesztett hozzá, Kádár azonban ragaszkodott hozzá, hogy mint a munkásokat, úgy őt is megilleti a jog, hogy 60 éves korában nyugdíjba vonuljon. Tárgyalópartnerei meg sem kísérelték, hogy különböző frázisokkal hassanak rá, egyszerűen elébe tárták a valós helyzetet: egyelőre egyetlen olyan ember sem akad, aki alkalmas volna rá, hogy a helyébe léphessen.
Kádár, ha nehezen is, de engedett, sok jel vall arra, hogy jobb meggyőződése ellenére maradt a helyén. Kijelentette, hogy soha többé nem hozza elő a felmentésének ügyét, a pártvezetés közölje vele, mikor tartja majd aktuálisnak. Ilyen tekintetben jellemző az az epizód is, melyet Kárpáti Sándor idéz fel Varga Gyula zalaegerszegi első titkárral folytatott beszélgetésében:
„…1985-ben kértem a nyugdíjazásomat – mondja Varga. – Az illetékesek – köztük Kádár János is – arra kértek, maradjak még tovább, minthogy Zalában rendben mennek a dolgok. Én azonban hajlíthatatlan maradtam, és megjegyeztem Kádár elvtársnak: talán Önnek és a pártnak is javára vált volna, ha elfogadják a felmentését, mikor azt kérte. Erre ő azt felelte: »maguk, a Központi Bizottság tagjai tehetnek róla, hogy maradtam».”
(Később hasonlóan kiélezett helyzetben már nem tudták befolyásolni. Mikor Losonczi Pál felállt az Elnöki Tanács elnöki székéből, Fock Jenő azt javasolta, hogy Kádár kerüljön a helyére, de ő kereken visszautasította az ajánlatot:
– Én már nem akarok újat tanulni! Magyarországon különben is csak parasztember lehet az elnök.)
Α nyugdíjügyet végül is a Központi Bizottság határozata zárta le, az irat minősítő jelzéseit olvasva önkéntelenül elmosolyodtam: „Szigorúan bizalmas! Készült 102 példányban”. Nem hiszem, hogy Magyarországon bármilyen ügyet is szigorúan bizalmasként lehet kezelni, melyet egynél több példányban írtak le, sőt akkor is kétes, hogy nem szivárog-e ki.
„…l. Tudomásul veszi Kádár János elvtárs levelét és elfogadja a Politikai Bizottság javaslatát, mely szerint Kádár János elvtárs, mint a Központi Bizottság első titkára dolgozzon tovább, mert munkájára a pártnak, a munkásosztálynak, a dolgozó népnek, az országnak szüksége van. E határozattal a Központi Bizottság a kérdés felett napirendre tér…”
Kádár azt kérte, hogy a határozat meghozatala után a kérdést vegyék le a napirendről. Ő képesnek érezte magát, hogy kivesse gondolataiból, és ne foglalkozzon vele, „ne töprengjünk rajta, ne tűnődjünk holnap vagy holnapután: van nekünk éppen elég dolgunk, testületileg is, egyénileg is…”
Kádár azonban önmagát nem tudta meggyőzni. Αczél György ezt írta róla:
„…A 60. születésnapja után, 1972-től személyisége sok szempontból megváltozott. Hirtelen elkezdett rohamosan öregedni, csak »üzemeltette« a testét, hogy a munkaképessége fennmaradjon. Egyre inkább bezárkózott, többet a szabadság, a pihenés nem öröm, csak a munkaképesség regenerálása volt a számára.” Egy dagályos képet használva: minden reggel cserepekből drótozta össze a lelkét, hogy estig kibírja.
Referense jellemző változásként említette meg, hogy esténként, mikor hazatért, Kádár János többé nem rakta tele a táskáját otthon elintézendő ügyekkel. Baráti kapcsolatait sorra megszakította, elmaradtak a megszokott ultipartik is. Magányossága még a külföldi politikai partnereknek is feltűnt, Jaruzelski lengyel elnök megdöbbenve kérdezte Αczélt Kádár elidegenedésének okairól, de az nem tudott vagy nem akart magyarázatot adni.
És még hátra volt Kádár János életéből 17 hosszú és nehéz esztendő.
Valóban fedi-e a valóságot, hogy a korszak magyar politikai életében egyetlen olyan személy sem akadt, aki Kádár János helyébe léphetett volna? És ha csakugyan így állt a helyzet, óhatatlanul felmerül a kérdés: maga Kádár mennyiben felelős ezért.
„…Kádár Jánost sokan – többek között én is – nem tartották jó káderesnek – írja Puja Frigyes. – Gyakran nyúlt mellé, nem tudta gyorsan megismerni az embereket, sőt, az is hibája volt, hogy e téren majdnem mindent magas rangú munkatársaira hagyott rá. Miniszterségem néhány éve után megpendített egy-egy nem hozzám tartozó káder ügyet, nyilván a véleményemre volt kíváncsi. Emlékszem, az első eset Havasi Ferenc esete volt. Havasi akkor a Minisztertanácsban dolgozott, miniszterelnök-helyettes volt.
Most is gondjaink vannak – folytatta Kádár egy megkezdett gondolatát. – Hát ugye Németh elvtársat, aki ez ideig gazdaságpolitikai titkár volt, Biszku helyett be kellett hozni helyettesemnek. A kérdés az, ki legyen a gazdaságpolitikai KΒ-titkár?… Havasit ajánlják nekem, ismeri?
– Ismerem, Kádár elvtárs, és én nem tartom jónak. Úgy érzem, hogy Havasi nem tudja majd megoldani ezt a problémát, hiszen nem is gazdasági ember, világéletében a megyénél dolgozott. Eléggé primitív is, majdnem semmi műveltsége.
Kádár döbbenten nézett rám.
És Havasi Ferenc persze KB-titkár, majd politikai bizottsági tag lett. Természetesen semmit sem oldott meg azon kívül, hogy néhány őt ajnározó fiatalt maga köré gyűjtve főtitkári aspirációkat melengetett.”
Puja Frigyes nem állt egyedül ezzel a véleményével, néhány más, a Kádár közvetlen környezetében dolgozó ember is osztozott ebben. Szerintük gyakran hibásan választotta meg munkatársait.
Nem engedett felnőni senkit maga mellett – mondta egyikük –, beárnyékolta lehetséges utódjának életterét, mint egy öreg fa a tövében ütköző csemetét. Megpróbáltam tisztázni ezt az ügyet.
– Szeretném, ha megneveznék azokat a tehetséges fiatal politikusokat, akiket Kádár János háttérbe szorított, nem hagyott érvényesülni.
Beszélgetőpartnereim összeráncolták a homlokukat és hosszasan eltűnődtek, de egyetlen komolyan vehető nevet sem tudtak említeni. Ha Kádár Jánost bármikor, akár 1970-ben, akár 1980-ban elvitte volna egy hirtelen szívroham, bárki is lép a helyébe, a magyar vezetés színvonala nem egy lépcsőfoknyival, hanem egy egész emeletnyi mélységgel esett volna vissza.
Számos más babona is kering ebben a témában. Napjaink politikai újságírói gyakran állítják, hogy egy-egy új vezető kijelölésénél Kádár személyi önkénye döntött.
– A mellényzsebéből elővett egy cédulát, és felolvasta róla a saját jelöltjének a nevét és azzal az ügy le is zárult! – szokták mondani mostanában a televíziók vitaestjein.
Megkérdeztem a kormány, majd a párt egyik legmagasabb rangú vezetőjét, mennyiben fedi ez a valóságot, csak csóválta a fejét:
– Kádár János mindig komolyan vette a kollektív vezetés elvét, kötelezőnek ismerte el magára nézve a többségi véleményt. A dolgok gyakorlati megvalósításában minden fenntartás nélkül lehetett vitatkozni vele. Néha taktikai okokból megengedett magának egy-egy „szondázást”, felvetett valamilyen gondolatot, látszólag hangsúly és nyomaték nélkül, aztán hagyta, hogy valaki más felkapja és előhozza, mint a saját elgondolását.
Annak idején Rákosi Mátyás minden fontosabb megbeszélést azzal kezdett, hogy elsőként ő fejtette ki a maga véleményét – ezzel eleve meghatározva a tárgyalás további menetét. Kádár János viszont mindig az összefoglalóban szólalt meg. Ha úgy érezte, hogy a szóban forgó kérdés nem tisztázódott kellőképpen, ő ki sem fejtette az álláspontját:
– Hát akkor gondolkodjunk tovább.
Ha valóban egy-egy vezetőváltás merült fel, akkor a Politikai Bizottság soros ülésének végén Kádár megkérte a PB tagjait, hogy a meghívott vendégek távozása után maradjanak a teremben. Közölte velük az eldöntendő kérdést, nem igényelt azonnali választ, otthon kézírással jelöljék meg a megfelelőnek tartott személyt és véleményüket leragasztott borítékban adják le a titkárságára. Egy újabb zárt ülésen összegezte az eredményt, az egyes szavazók döntését nem említette.
Ha valaki megkapta a szükséges többséget, akkor egy újabb, ezúttal már a Központi Bizottság titkáraival kibővített konzultáció következett. Mikor már kialakult az „éles jelölés”, akkor Kádár is elmondta a véleményét. Bár elméletileg jogában állt volna vétót emelni, gyakorlatilag soha nem élt ezzel az eszközzel. A kádermunkában alapvető értéknek tartotta a közmegegyezést és a stabilitást.
Kádár az esetleges utódja kiválasztására sem fordított különösebb gondot. Úgy gondolta azután, hogy 1972-ben visszautasították a nyugdíjba vonulási kérelmét, ez már nem rá tartozik. Emberileg érthető, hogy ez a kérdés mégsem hagyta nyugodni. Α legendák szerint a Politikai Bizottság egyik ülésén papírlapokat osztott ki, melyekre a tagoknak rá kellett írniuk, hogy az ő eljövendő távozása után kit látnának legszívesebben a Párt első titkári posztján. Átnézte a cédulákat, de szokása szerint most sem árulta el, hogy kire és hányan szavaztak.
– Ha megnevezném az illetőt, a többiek felfalnák – mondta.
Kádár János azonban nemcsak politikai képességek tekintetében múlta felül minden lehetséges vetélytársát, hanem szigorú erkölcsi tartásával is, mely az idők múlásával sem borult fel. Mind gyakrabban hallatszottak olyan hírek, hogy a szocialista országok egyes vezetői miképp rúgják fel a magatartás elvárható normáit: Tito királyi pompát alakított ki maga körül, Zsivkov egy kilométeres földsávot vásárolt meg a Fekete-tenger mellett, és egy hatalmas palotát építtetett rá. Bár kisebb súlyú, de talán még jellegzetesebb volt Romanovnak, a leningrádi pártbizottság első titkárának az ügye. Mikor a lánya esküvőjét tartotta, a múzeumból kihozatta a cári Romanov család címeres, monogramos arany étkészletét, és azzal teríttetett meg az ünnepi ebédhez. „Romanov – Romanov” – gondolhatta.
A magyar pártvezetésben számos szerény és tisztességes életvitelű funkcionárius akadt: Aczél Györgytől Nyers Rezsőn át Lázár Györgyig és másokig. A fiatalabbak közül Vályi Péter számított ide, aki valaha egy óbudai gangos lakásban élt és szórakozásként akvarelleket festett, mintegy a környező világ szürkesége ellen tiltakozva. Ezt a jelenséget azonban korántsem lehetett volna általánosnak mondani, a tekintélyes káderek nagy részének a magatartására ráillett egy angol újságíró jellemzése: „bolse vita – dolce vita”.
A csak „Pol Pot megye” néven emlegetett Csongrád megye első titkára megengedte magának, hogy a felesége kedvéért kinyittasson vasárnap egy zárva tartó áruházat, híre terjedt az Ónody vendéglős által rendezett zártkörű mulatságoknak, ahol állítólag csokoládéban fürdettek meg hölgyeket.
A munkahelyeken is felborult a fegyelem. Α belügyminiszter reggel nyolc órakor érkezett meg a hivatalába, és azzal kezdte a napot, hogy vadpörköltet, csülköt, pacalt vagy más magyaros ételt hozatott és meghívta villásreggelire a helyetteseit, főosztályvezetőit. A jó étvágyat pálinkával alapozták meg, a falatokat sörrel-borral öblítették le, kilenc-tíz órára a teljes magyar belügyi vezetés berúgott. Aki még rendelkezett jártányi erővel, azt kicsempészték a minisztérium épületéből, aki mozdulni sem tudott, az a hivatali kanapén végigterülve aludt. És ez a „szertartás” hetente többször megismétlődött.
Újabb és újabb botrányok követték egymást. Egy nyugaton megjelenő magyar nyelvű hetilap 1988 májusában felsorolt néhány esetet.
A Szabolcs megyei első titkárt rendőri biztosítással kellett kimenekíteni a környékről, mert egy felszarvazott férj halálra kereste. A Borsod megyei első titkár olyan palotát építtetett magának, hogy a lelátogató Kádár János kultúrháznak nézte, a falakat milliókat érő trófeákkal díszítették. A nógrádi pártvezér tökrészegen pánikba esett, és mozgósította a fegyveres területvédelmi erőket. A Heves megyei első titkár ugyancsak italos állapotban Verpelét határában négy embert gázolt halálra, aztán maga helyett egy ártatlan trabantost akart őrizetbe vétetni az ügyésszel. Gáspár Sándor helyettese is elütött egy embert.
Nem maradtak el tőlük a közigazgatási vezetők sem, sokan korrupt módon osztogatták a telkeket, adtak lakáskiutalásokat. Az egri tanácselnök egy egész utcasort építtetett fel a maga és cimborái számára. Az igazságügyi államtitkárnak rabok húzták fel a balatoni üdülőjét, Czinege Lajos honvédelmi miniszternek katonák alakították ki a hegyi villájához vezető utat.
Néhány munkatársa, akik hízelgéseikkel valósággal rátelepedtek, mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy értesüljön a hasonló skandalumoktól, de nem tudták elérni ezt a céljukat. Kádár minden erejével igyekezett fellépni a visszaélések ellen.
Amikor a szentendrei sziget egyik részére bevezették a háztartási gázt, a csövek lefektetésénél a megyei titkár is érintve volt, mert az ő telkén is áthúzódott volna a vonal, felfordulásokat okozva. A titkár utasítást adott a terv módosítására, iktassanak be egy kitérőt az eredeti vonalvezetésbe. Kádár, ahogy értesült az esetről, pártfegyelmi elé állíttatta és leváltotta az illetőt.
Kádár néha túlzásba is vitte a szigorúságot. A Zala megyei első titkár egy könyvespolcot rendelt egy asztalosnál, és elfogadta, hogy az iparos ingyen készítse el neki ezt a bútordarabot. Ő sem maradhatott meg a helyén.
Mindinkább tapasztalnia kellett, hogy hiába hozza meg az intézkedéseit, azokat kijátsszák, a bűnösöket mentegetik. Kádár egy idő után fel is adta a harcot, egy-egy újabb esetet már kézlegyintéssel vett tudomásul:
– Ha egy nagy asztalnál sokan esznek, sok morzsa lehullik.
Egy dolgot azonban meg kell említenünk: a Kádár-korszakban előforduló korrupciók arányai kétségtelenül elenyésztek a mai állapotokhoz képest. Pozsgay Imre úgy jellemezte a különbséget:
„– Akkoriban tízezer forintba kerülő vacsorákon beszélték meg, hogy miképp lehetne elsikkasztani egymilliót, mostanában pedig milliós vacsorán döntenek, hogy lehetne »lenyúlni« egymilliárdot.”