Moldova György: Kádár János (2006) 33/30. Kádár (1989. tavasz): Meddig kell még kínlódnom? A feleség: Még karácsonyig

Α rendszerváltás rítusa az én emlékezetemben két gyászünnephez kötődik: Nagy Imrééhez és Kádár Jánoséhoz, a nevek említésének sorrendje nem rangsorolást fejez ki, hanem csak időbeli egymásutániságot.
1989. június 16-án került sor Nagy Imrének és társainak: Gimes Miklósnak, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek és 1956 névtelen áldozatainak újratemetésére – ez utóbbiak emlékét egy üres koporsó jelenítette meg. A rendezvény egyaránt számított tisztelgésnek az októberi felkelés emléke előtt és tiltakozásnak az akkori uralkodó erő, a Magyar Szocialista Munkáspárt ellen.
Α kivégzettek családtagjai szerették volna, ha ez a megemlékezés bensőségesen, szűk keretek között zajlik le, de később beleegyeztek a Történelmi Igazságtétel Βizottságának döntésébe, hogy nyilvánosan, valamelyik nagy budapesti köztéren kerüljön sor rá. Így mód nyílott rá, hogy az ország népe is búcsút vehessen a halottaktól. Először a Kossuth tér merült fel lehetséges színhelyként, később a Hősök terét választották. Α teret erre az alkalomra a „provizórikus építészet” jegyében – a tervező ifjabb Rajk Lászlónál olvastam ezt a meghatározást – alakították ki. Ezt a műfajt a XX. században kiemelkedő képzőművészek is gyakorolták, például Vityebszkben egy május elsejei felvonulást maga Chagall komponált meg. De az olasz „Marcia su Roma” rendezvényeken és az 1936-os „hitleri” olimpián is hatásos látványelemeket alkalmaztak.
Ezen a júniusi eseményen a szabad tér – a „szabad” szó egyaránt értendő képletesen és konkrétan – illúziókeltésének jegyében nem díszletezték túl a helyszínt, inkább csak a szegélyező épületek nyújtotta adottságokat használták fel. Nem ácsoltak dobogókat, tribünöket, leszámítva a fotósok és a televíziós kamerák számára felállított emelvényt. Néhány szimbolikus tárgyat helyeztek el: egy rozsdás vas akasztófára egy lyukas fehér lobogót, amelyet az Operaházból kölcsönzött kandeláberekkel vettek körül.
Α szervezők a maguk kezébe vették a rendezést, ki akarták nyilvánítani abbéli felfogásukat, hogy itt és most maga a nemzet temeti el a hősi halottait. Α már említett ifjabb Rajk László azt írja: nem a rendszer, az állam, a kormány engedélyezte a végtisztesség megadását, hanem épp ellenkezőleg, a nép engedélyezte, hogy a megbukó, sőt gyakorlatilag már meg is bukott rendszer képviselői is megjelenhessenek az újratemetésen. Ők éltek is ezzel a lehetőséggel: Németh Miklós, Medgyesy Péter, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és a Magyar Szocialista Munkáspárt több más vezető funkcionáriusa is díszőrséget állt a koporsók mellett.
Α rendőrség, amely egy évvel korábban még szétverte a kivégzések harmincadik évfordulójára emlékező tüntetést, most nem vállalta fel, hogy egyenruhásokat küldjön a rendezvény biztosítására, csak néhány civilbe öltözött tagját irányította a helyszínre, a rendfenntartást a Magyar Demokrata Fórum rendezőgárdájára kellett bízni.
Senki sem lehetett biztos benne, hogy ez az újratemetés botrányok nélkül zajlik majd le. Nem ismerem a tömeglélektan elméletét, de életemben néhányszor már tapasztaltam, hogy a sokaság milyen váratlan akciókra, hirtelen változásokra képes. Példákért nem kell messzire mennünk, idézhetjük éppen a Nagy Imre 1956. október 23-i esti szereplésén történteket. A tömeg úgy várta őt, mint a nemzet megváltóját, de elég volt kiejtenie az „elvtársak” megszólítást, és olyan pfujolás hangzott fel, hogy időlegesen be kellett húzódnia az Országház erkélyéről.
150-200 ezer ember gyűlt össze a Hősök terén – ennyi az itt tartott rendezvények stabil létszáma, például annyian jelentek meg 1957. május elsejének megünneplésére, Kádár János köszöntésére is. (Az egykori diplomata, Schöpflin Gyula írja memoárjában, hogy 1945-ben az első szabad május elsején Grigorjev szovjet tanácsadóval együtt nézte a felvonuló tömeget.
– Mondja – kérdezte Grigorjev –, ugye ez a kétszázezer proletár fél évvel ezelőtt ugyanígy lelkesedett a nyilasokért?
Nehéz lett volna tagadó választ adnom – Írja Schöpflin.)
Ezúttal nem csak az egyszerű polgárok képviseltették magukat, hanem a forrongásban levő politika minden árnyalata is, az Ellenzéki Kerekasztal jelesei éppúgy, mint az állam-párti hagyományok terheitől szabadulni kívánó „reformkommunisták”, a későbbi Magyar Szocialista Párt. Talán az ő felhívásaik, melyekben méltóságteljes ünneplésre szólítottak fel, is közrejátszottak abban, hogy a rendezvény komolyabb incidensek nélkül zajlott le.
Az emlékezés szónokainak java része az 1956-os veteránok közül került ki, szinte mindegyikük megjárta az előző rendszer börtöneit, és a pártállam lebontását követelő mozgalmak zászlóvivői közé tartoztak. Vásárhelyi Miklós a demokratikus átmenet követelményeiről beszélt, Király Béla Nagy Imre személyes példamutatását emelte ki, Rácz Sándor, a Munkástanácsok elnöke a magyar földön állomásozó idegen, vagyis szovjet csapatok távozását követelte.
A legnagyobb hatást azonban mégsem a „veteránok”, hanem a fiatal nemzedék nevében színre lépő Orbán Viktor szavai váltották ki. Ő minden előtte elhangzott tételt összeadott, sőt beszorzott. Megtámadta az úgynevezett reformkommunistákat, akik még mindig egy pártba tartoznak az 1956-ot követő megtorlások végrehajtóival. A Történelem különös fordulatai közé tartozik, hogy a reformkommunisták némelyike, például Pozsgay, Szűrös, Csintalan és a többi később Orbán hűséges vazallusai közé sorolt be. Az ifjú szónok felhívott a rendszerváltó folyamat következetes folytatására:
„…Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választunk magunknak, mely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának megkezdéséről… Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Mi nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ilyen módon kerülhetjük el az újabb koporsókat és a maihoz hasonló megkésett temetéseket…”
Orbán bölcs körültekintésről tett tanúbizonyságot, mikor általánosságban fogalmazott, miszerint abban a bizonyos koporsóban a magyar ifjúság jövője fekszik és nem a saját személyes karrierje. Az ünnepségre elképzelhetőleg az oxfordi kollégiumból jött haza, ahol Soros-ösztöndíjjal tanulhatott és a jövő méhe fényes politikai pályafutást és sok száz milliós vagyont tartogatott a számára. Hogy a többi hozzá hasonló korú fiatal milyen sorsra jutott. Hát, Istenem, nem lehet mindenki megyés püspök.
Én nem mentem el a Hősök terére, mindig is óvakodtam a tömegrendezvényeken való részvételtől – ez alól csak az 1956. október 23-i tüntetés számított kivételnek. Mindig is úgy véltem, hogy politizálni csak akkor kell, ha nem szabad, felelősséggel, sőt retorzióval járhat, nem pedig olyankor, amikor az átlagember úgy érzi, hogy személyi fontossága a történelem magaslatára emelkedik és véleménye kimondásában senki sem gátolja, sőt a propaganda, a korhangulat trombitaszóval támogatja.
Ez a rendezvény még az átlagosnál is kevésbé vonzott. A várható hangulat nem sok jót ígért. Felmértem, hogy nincs szörnyűbb a felébredt baleknél, főleg amikor egy újabb balekké válás felé tart. Mindig túlzásokhoz vezet, ha egy ügyben az addig uralkodó „össznemzeti elfojtás”-t a kollektív visszaemlékezés és az önigazolás vágya váltja fel.
Emlékezetemben még ott élt Rajk Lászlónak (az építész édesapjának) és társainak: Pálfy tábornoknak, Szalai Andrásnak, Szőnyi Tibornak és a többi vezető kommunista funkcionáriusnak az 1956. szeptemberi újratemetése, akiket még 1948-ban a Rákosi Mátyás indította koncepciós perekben ítéltek el és akasztottak fel. Kivégzésük után a gödöllői országút árkába kaparták el őket, onnan kellett kihantolni a csontjaikat, hogy visszaadhassák az anyaföldnek. Azt a szertartást is egész országra szóló felhajtás kísérte, emlékszem a meghatottságot tettető szónoki eskükre és fogadkozásokra, hogy soha többé nem fordulhatnak elő hasonló események Magyarországon és történt mindez kevesebb mint két hónappal az októberi felkelés kirobbanása előtt.
Én azt hiszem: az élők és a holtak is jobban járnának, ha az elhunytakat békén hagynák azon a helyen, ahová letették őket. A Városliget hangulatát sem zavarja az ott álló „Fuit” feliratot hordozó sírkő, sőt a megbolygatása keltene ellenszenvet.
1956 körül a mozikban nagy sikerrel játszottak egy Latabár Kálmán-filmet, a „Költözik a hivatal”-t, mely egy hurcolkodás körülményein élcelődött, a pesti humor ennek a címét alkalmazta az újratemetéshez „Költözik a ravatal” változatban. Α helyzet szomorú groteszkségét csak tovább fokozta, hogy Rajk László hamvait a család kívánságára innen is továbbvitték.
Hasonló felhangokat véltem kihallani ebből az 1989. júniusi megemlékezésből is. Α „gyásztechnikusok” igyekeztek tovább fokozni a rendezvény hatásosságát: felszólították a tömegben állókat, hogy fogjanak kezet egymással – akárcsak a misék végeztével szokás –, kint a temetőben az őrzászlóalj díszsorfalban helyezkedett el a 301-es parcellához vezető út mentén.
Délután három órakor már eloszlott a tömeg a Ηősök teréről. Nem tudok arról, hogy különösebb incidensek történtek volna. Bizonyára akadtak olyanok, akik bosszút forraltak a múlófélben lévő régi rendszer vagy általánosságban a „kommunisták” iránt, csak megfelelőbb időre várva egyelőre visszafogták magukat. Egyelőre.
Α rendszerváltást követően szobrokat állítottak, márványtáblákat avattak Nagy Imrének és társainak emlékezetére. Október 23-át piros betűs nappá nyilvánították, és minden eszközzel megpróbálták felzárkóztatni a hagyományos történelmi ünnepek: március 15-e és augusztus 20-a mellé. Számos fontos eseményt helyeztek át erre a napra: katonai díszelgéseket a Parlament előtt, kitüntetések és díjak átadását, váltófutásokat és így tovább. Sajnos azt kell megállapítanunk, hogy ez a „felülről erőltetett spontaneitás” most is kudarcot vallott. Emlékszünk rá, hogy a korábbi, magát szocialistának nevező rendszerben is hogy veszítette el minden eszmei és érzelmi tartalmát április 4-e vagy november 7-e.
Október 23-a sem tudta áttörni az emberek egyre fokozódó közönyét. Eleinte még legalább botrányok kerekedtek, az ünnep öreg úriasszonyok sípszavától, pfujolásától volt hangos, a tömeg átdobálta a temető falán a bűnösnek kikiáltott szocialisták virágait. Aztán az indulatok heve csökkent, „csak a vak Hivatal és a süket megszokás hozza koszorúit”.
Kevéssel Nagy Imréék újratemetését követően Kádár János a Hősök terétől alig néhány kilométernyi távolságban a Kútvölgyi kórház intenzív osztályán feküdt, már csak napjai voltak hátra az életéből. Július 3-án rosszul lett, kórházba szállításakor a hatalomban eltöltött 32 év után az volt az utolsó kívánsága, hogy másnap reggel a saját lábán tudjon elmenni a fürdőszobáig – nem adatott meg neki.
Halála előtt sokat szenvedett. Berecz János szerint Kádár János egy tiszta pillanatában azt kérdezte a feleségétől, hogy meddig kell még kínlódnia. Az asszony – inkább csak azért, hogy mondjon valamit – azt felelte: karácsonyig. Bármilyen távolinak is látszott ez az időpont, Kádár megnyugodott, újra konkrét, megoldandó feladat állt előtte: ki kell tartania karácsonyig. Nem sikerült.
Betegágyán a párt vezetői közül csak Nyers Rezső és Grósz Károly látogatta meg, de akkor már agonizált. Kádár János 1989. július 6-án reggel kilenc óra tizenhat perckor halt meg. Mikor meghallottam a gyászhírt, csak az apámtól hallott zsidó imát tudtam elmondani:
„Dicsértessék az Úr, az igaz bíró! – aztán magamban hozzátettem: Isten adjon nyugalmat és békességet szegény háborgó szívednek!”
Utódai a párt és állami vezetésben Kádár János emlékének sem adták meg az illendő tiszteletet. Huszár Tibor leírja, hogy „temetésének előkészületeivel egy időben európai körútja egyik állomásaként Budapestre érkezett George Bush, az Egyesült Államok elnöke. [Természetesen az idősebb Bushról van szó – M. Gy.]
A Politikai Bizottság üléséről, amely éppen akkor Kádár János búcsúztatásáról tárgyalt, idő előtt eltávozott Grόsz Károly első titkár és Nyers Rezső, mivel Bush elnök fogadására voltak hivatalosak.”
Az a kérdés is felmerült, hogy Kádár Jánosnak úgynevezett „kis” vagy „nagy” temetést rendezzenek-e. Grόsz és néhány más vezető is hajlott rá, hogy a szerényebb búcsúztatás is megfelelő volna, csak az emberek felzúdulásától tartva hátráltak meg.
A nagy halottat a Duna-parti „Fehér Ház”-ban, az akkori Pártközpontban ravatalozták fel. Koporsóját aranycsíkos vörös drapéria fedte, mellette négy katonatiszt állt díszőrséget, hátul a magasban ott lógott az arcképe. Július 13-án 15 órától hajnali kettőig, július 14-én pedig 7-től 13 óráig 150 ezer ember tisztelgett a ravatala előtt. Erre az alkalomra én is erőt vettem „tömegiszonyomon”.
A Kossuth téri metrómegállótól majd egy kilométer hosszan húzódott azoknak a sora, akik el akartak búcsúzni tőle, a vonulásukat oldalt álló szürke egyenruhás munkásőrök biztosították. A menet viszonylag gyorsan haladt, nekem is alig egy fél órámba került, hogy bejussak az előcsarnokban felállított ravatalhoz. Senki sem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben, akadtak, akik fejet hajtottak, vagy vigyázzba vágták magukat, mások virágot raktak le, a csokrokat tíz-tizenöt percenként cserélni kellett, akkorára duzzadt a halmuk. A félhomályban halk gyászzene hallatszott.
(A fejekből akkor már kezdett kiszállni az a füst, amely a hatalom átvételére készülődő ellenzéki értelmiség máglyatüzéből áradt. Sokan megsejtették, hogy Kádár János halálával őket is életük végéig kiható veszteség érte.
Évekkel később a rádió „Vasárnapi Újság”-jában hallottam azt a különös kifejezést, hogy „Kádár árvái”. Α műsor jobboldali alapállásából kiindulva először úgy értelmeztem, hogy azokra vonatkozik, akiknek a szüleit az 1956. októberi felkelés leverése után, mintegy Kádár utasítására kivégeztek. Csak a további szövegből derült ki, hogy a beszélő azokat az embereket érti ezen, akik siratják a Kádár-korszakbeli nyugodt, biztonságos életüket. Ilyen értelemben véve az ország nagyobbik fele „Kádár árvájának” tekintheti magát.)
Én csak fejet hajtottam és elköszöntem, nem követtem a koporsó útját a városon keresztül. Α temetést csak a televízióban néztem végig – amennyire a közvetítésből és az utólag tájékozódó beszélgetésekből meg tudtam állapítani: a szertartást gyalázatos slendriánsággal szervezték meg.
Az ország akkori köztársasági elnökét, a 76 éves Straub F. Brúnó professzort és Nyers Rezsőt, a párt egyik vezető személyiségét kérték fel rá, hogy tartson beszédet a sírnál. A rendezők azonban megérezték, hogy az egyszerű emberek tömegei elégedetlenek volnának, ha az ő nevükben senki sem szólna, ezért mintegy szépségflastromként egy munkást is beiktattak a szónokok sorába: Kollát Pált, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatoscsoportjának vezetőjét. Személyének kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy Kádár János valaha a XIII. kerületben töltött be párttitkári posztot.
A megbízatás meglepetésszerűen érintette Kollátot, már csak olyan okból is, hogy nem rendelkezett ehhez a fellépéshez illendő fekete öltönnyel, egy kölcsönzőben kellett bérelnie, és egy fekete cipőt kellett vásárolnia.
Kollát, mikor megfogalmazta a beszédét, a munkás társait is megkérdezte. Bőven akadt jegyzetelni való: az átszervezés kudarca folytán a Hajógyárban már megkezdődtek az elbocsátások, nem volt munka, csak munkahely. A leromlás aztán egyre szélesebb gyűrűket vetett: 1988-tól (Kádár János ekkor vált meg első titkári posztjától) 1992-ig 17 sztrájk robbant ki, ez idő alatt 2000-ről 500 főre csökkent az alkalmazotti és munkáslétszám.
Α gyászmenet a Pártközpontból indult el, másfél órával korábban fenn az emeleten már gyülekeztek az állami és pártvezetők, megjelentek a kijelölt szónokok is. A várakozás ideje alatt a Központi Bizottság egyik osztályvezetője elkérte Kolláttól a beszéde kéziratát, elolvasta és számos kifogást emelt ellene. Főleg olyan mondatokat nehezményezett, mint hogy „Kádár János érdeklődése a dolgozók iránt, felelősségérzete a sorsukért nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig híven szolgáló ember becsületessége volt… Úgy látszik azok, akik igazán közel álltak hozzá, mint mi, munkások is, tudják értékelni igazi nagyságát. Olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek…”
Ennek a gondolatnak a puszta felvetése is kellemetlenül érintette volna a pártelitet, az osztályvezető megpróbálta rábírni Kollátot, hogy hagyja ki ezeket a szövegrészeket, de ő nem vállalta, bejelentette: ha kötelezik rá, inkább visszalép.
Grósz Károly beszédéből „úgy szállt a semmi, mintha valaminek lenne a pora”, minden komolyan vehető gondolatot vagy érzelmet nélkülöző szónoklattal indította el a gyászmenetet, egyetlen megjegyzése érdemel csak figyelmet:
„…Nem formailag, hanem szellemiségében maradjunk hűek a párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához” – ezzel utat nyitva a szocialista világnézet bármilyen értelmezéséhez, netán félremagyarázásához.
Kint a temetőben is számos nyoma látszott a rendezetlenségnek: a hajlott korú államelnöknek elfelejtettek egy széket bekészíteni, Nyers Rezső beszédének befejeztével lezuhant volna a magas, korlátok nélküli dobogóról, a mellette álló Kollát Pálnak kellett elkapnia. Egyébként Nyers akkor elmondott szavait újraolvasva felkelti a figyelmünket néhány Kádárra valóban jellemző magatartásbeli vonás:
„…Most, amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére azt válaszolta: »engem sohasem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, az ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát, ha ez a történelem része lesz, hát legyen…«”
(Ezt a szerény háttérbe húzódást akkor értékelhetjük megfelelően, ha meggondoljuk, hogy később, már a rendszerváltás után, egy Szabó János ügyvédből lett honvédelmi miniszter, aki személyi adottságai közül azt értékelte a legtöbbre, hogy fél lábon állva is tudott twisztelni, minden katonai létesítmény portáján kirakatta a fotográfiáját.)
Nyers Rezső egy Illyés Gyulától származó naplόrészletet is idézett a beszédében:
„…Lent a fordulónál megáll a kocsi: Kádár lép ki belőle, s jön felém integetve.
– Hová fordult a világ? S a nemzeti vetélkedés? [kérdezi Illyés Gyula – M. Gy.]
Kádár ezt válaszolja:
– Megtesszük, amit lehet! – azután nyomatékkal –, s ahogy lehet.”
Magát a temetés aktusát is gyalázatos gondatlansággal szervezték meg. A zenekar a nyitott sírgödör előtt a „Szózat”-ot játszotta, de az elhantolás nem fejeződött be ezalatt. A karmester láthatóan elbizonytalanodott, aztán feltalálta magát, és intett a zenészeknek, hogy kezdjék újra. Ez sem töltötte ki a szükséges időt, ezért másodszor is megismételték. Ha nem hangzana kegyeletsértésnek, azt mondanám: aki nem ismerte a Szózatot, az most megtanulhatta volna.
Ami a pártvezetés hozzáállását illeti, Huszár idéz egy részletet a szertartás lebonyolításának hivatalos forgatókönyvéből:
„…a Politikai Bizottság tagjai azok között vannak, akik átkísérik a végső nyughelyre. A résztvevők többsége a helyén marad. Mert látja az átvonulást és a sírhelyet, így nem mozog, hanem az amúgy is lezárt területen a helyén marad. Mi tehát átmegyünk a sírhelyre, megnézzük azt, amikor a sírba helyezik, a hantolást elvégzik, eközben a Szózat szól, elhangzik az Internacionálé, és lezajlik a díszzászlóaljnak a díszmenete. A díszmenet után a temetést szervező bizottság elnöksége Mária nénihez, Kádár elvtársnőhöz odamegy, kondoleál, ezután a Kádár elvtársnő hagyja el elsőként a temetőt, utána mi és ezzel befejeződik a búcsúztatás…”
Az már csak hetekkel a gyászünnepség után derült ki, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkársága többtucatnyi értesítést elfelejtett kiküldeni külföldi követségeknek, képviseleteknek, jelentős pozíciót betöltő személyiségeknek, így azok nem is jelentek meg Kádár János temetésén.
Innen már rövid út vezetett a teljes lebomlásig. A Nemzeti Ellenzéki Kerekasztallal történt megegyezés nyomán 1989. szeptember 18-án megszűnt az állampárton alapuló hatalmi rendszer. Alig három héttel később összeült az MSZMP XIV. kongresszusa, az 1274 résztvevőből 1202 megszavazta a párt „feloszlatását, aminek következtében a még meglevő 5-6 ezer fős pártvezetés és az apparátus szervezeti és hatalmi pozíciója, irányítási jogosítványai egyik napról a másikra megszűntek” – írja egy elemző.
Az 1990-ben lezajlott parlamenti és önkormányzati választások az ellenzék elsöprő győzelmét hozták, az MSZP a szavazatoknak alig tíz százalékát szerezte meg, az akkor még az MSZMP nevét viselő Munkáspárt pedig be sem került az országgyűlésbe.
A világpolitikát meghatározó erők nem emeltek vétót a magyarországi változások ellen. Gorbacsov 1989 decemberében egy Málta szigeti találkozón közölte Bushsal, az Egyesült Államok elnökével: a Szovjetunió tudomásul veszi, ha egy vele szomszédos ország a szocializmus helyett más társadalmi berendezkedést választ, és eltekint mindenféle katonai beavatkozástól. Ez tovább gyorsította a magyar reformok menetét: már az első, Antall József vezette kormány felmondta a Varsói Szerződést, és kilépett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsából. A Kádár János teremtette világkép 32 év után látványosan összeomlott.