Moldova György: Gumikutya (1967) 19/16. Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?

Balaskó egy fehérre meszelt szanatóriumi szobában tért magához. Megdörzsölte az arcát, körülnézett – mintegy az álombeli főigazgatót keresve –, de legnagyobb csodálkozására csak egy ápolónőt látott.
– Hol vagyok?
– Azonnal jön a főorvos úr.
Megnyomott egy jelzőcsengőt, kisvártatva rángatódzó fejű, ideges férfi nyitott be.
– Doktor Ebszőnyi Zoltán főorvos vagyok.
Ebszőnyi körbe mutatott.
– Magának őrült szerencséje van, Balaskó elvtárs, hogy ide került.
Balaskó szemével követte a főorvos mozdulatát, csak most vette észre az ablakra szerelt rácsokat.
– De hiszen ez bolondház!
– Ez nem bolondház, ez a „Társadalomlélektani Intézet” kórházának idegosztálya. Ide nem kerülhet be akárki. Itt csak azokat a betegeket gyűjtik össze, tanulmányozás céljából, akiknek a rögeszméi, hogy úgy mondjam: társadalmi-politikai eredetűek. Érti?
– Nem.
– Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet. Valaki azt képzeli magáról, hogy ő paradicsom.
– De hát hogy képzelhet valaki ilyet?
Ebszőnyi elnézően mosolygott.
– Az emberi szervezet, kedves barátom, sokkal bonyolultabb, mint ahogy a naiv materializmus feltételezi. Gondolná-e rólam például, hogy az én egyéniségem uralkodó eleme a cin?
– Nem gondolnám.
– Márpedig így van. Szerencsére én korán felismertem, és ehhez alkalmaztam egész életmódomat. Nem eszem savas ételeket, mert ez oldja a cint, viszont mértékletesen fogyasztok Sidolt, és a jobb közérzet kedvéért kiköltöztem Cinkotára.
Türelmetlen kézmozdulatot tett.
– De most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti példánkhoz, tegyük fel, hogy valaki paradicsomnak képzeli magát. Ha ez a paradicsom rendes, közönséges paradicsom, akkor nem érdekel minket. Az illető a Lipótmezőre kerül vagy valamelyik gyümölcs- és zöldségboltba.
Felemelte a hangját, jelezve, hogy most tér rá mondanivalójának a lényegére.
– De ha olyan paradicsomnak képzeli magát, melyet egy téeszcsében termesztettek, akkor a dolog társadalomlélektani vonatkozással bír, és a beteget mi vesszük megfigyelés alá. Például egy szobába tesszük egy olyan beteggel, aki paprikának képzeli magát, és így értékes tapasztalatokat gyűjtünk a szocialista lecsó lélektanáról, melyeket mezőgazdaságunk előnyösen fel tud használni. Most már érti?
– Most már igen.
Ebszőnyi belekarolt Balaskóba, és kisétáltak a folyosóra.
– Most pedig, ha megengedi, Balaskó úr, gyakorlatban is bemutatnám intézetünket, mely egy időre önt is vendégül látja.
Egy ráccsal lezárt ajtóra mutatott.
– Ezen a részlegen helyezkedik el az átmeneti osztályunk, általában ide kerülnek a frissen beszállított páciensek.
A rács mögött a szoba majdnem teljesen üres volt, csak az egyik sarokban ült egy kényszerzubbonyba kötözött férfi.
– Jelenleg csak ez az egy beteg tartózkodik itt, sajnos, ő viszont rendkívül súlyos esetnek látszik.
– Mivel került be?
– Galgahévízről, a „Galgahévízi bakterek gumiügyi szimpozionjáról” szállították be hozzánk. Az őrülete rendkívül érdekes körülmények között nyilvánult meg. Képzelje el: egy csomó elegánsan öltözött bakter között megjelent ez az alak árleszállításnál vásárolt öltönyében, és kijelentette magáról, hogy ő a gumiügyi főigazgató. Persze, a bakterek azonnal értesítettek minket. Tekintettel a magas állami tisztségre, melyet rögeszméül választott, úgy gondoltam, betegsége a mi intézetünk hatáskörébe tartozik. A legmodernebb kezelést alkalmaztuk: leírattuk vele százszor, hogy „nem én vagyok a gumiügyi főigazgató”, borsóra térdepeltettük, de ez a módszer, sajnos, nem vezetett eredményre, még mindig kényszerzubbonyban kell tartanunk.
– Beszélhetnék vele? – kérdezte Balaskó.
– Kérem. Bár, véleményem szerint, meglehetősen közönséges és átlátszó rögeszmével állunk szemben.
Balaskó belépett a szobába, és megállt a kényszerzubbonyba öltözött férfi előtt.
– Jó napot kívánok, főigazgató elvtárs.
A férfi gyanakodva nézett vissza rá.
– Maga gúnyolódik, vagy ismer engem valahonnan?
– Ismerem magát, Kerekes elvtárs.
– Nem tudna segíteni rajtam?
– Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?
– Igaza van.
A főigazgató felsóhajtott.
– Az az átkozott ruha okozta a vesztemet.
– Miért kell ilyen ruhát hordani?
– Maga ezt nem érti. Az én beosztásomban már folyton bizonyítani kell, hogy nem szakadtam el a néptől, és én ezért mindent meg is teszek. Tizenhat svájcisapkám van, de nincs egyetlen kalapom sem. Direkt foltos nadrágokat csináltatok, pedig egy igazán valósághű folt többe kerül, mint egy egész nadrág.
– És miből gondolja, hogy így kell megnyerni a nép bizalmát?
– Saját magamról tudom. Ha valaki foltos nadrágban jön be hozzám, nekem okvetlenül az az érzésem támad, ez az ember a nép közül való, tehát igaza kell hogy legyen.
– Nem volna helyesebb inkább a szándékaikat, céljaikat megvizsgálni?
– Nem. Elemzésekben, mérlegelésekben mindig lehet tévedni, de a rongyos nadrág, az csalhatatlan jel.
Balaskó még szeretett volna beszélni a főigazgatóval, de Ebszőnyi sürgette, így kénytelen volt elbúcsúzni.
Az intézet következő terme az úgynevezett „alvó szoba” volt. Azért rakták ezt az intézményt az újoncokat fogadó szárnyra, mert a további kezelések hatékonysága nagymértékben függött a páciens kipihentségétől.
Az eddigi éles neonvilágítást hangulatos olvasólámpák váltották fel, az egész terem kellemes félhomályba burkolódzott. Egy kivételével valamennyi ágyon feküdtek, a szabad ágyat Ebszőnyi nyájas unszolására Balaskó foglalta el.
Mikor elhelyezkedett, egy emeltyű lenyomásával a szobában létrejöttek az elalvás ideális feltételei. A teljes csöndben magnószalagról esőkopogás szűrődött be, egy másik magnószalag pedig azt ismételgette: „Nem számít, nem számít, nem számít!”
A legtöbben már erre elaludtak, csak Balaskó nyitotta ki megrögzött esti szokásból az éjjeliszekrényen elhelyezett rádiót.
A bemondó csupa megnyugtató hírt olvasott fel. Például a megszokott fordulat helyett, hogy valamelyik országban egy katonai junta vette át a hatalmat, és néhány ezer embert kivégeztetett, ez a speciális rádió azt közölte: gyógyszerészekből álló junta vette át a hatalmat, és diktatórikus módszerekkel fluort kevert az ivóvízbe, hogy meggátolja a lakosság fogszuvasodását.
Ezután egy döntetlenül végződő barátságos sakkmérkőzésről adtak helyszíni közvetítést. Balaskó elálmosodott, még egy pillantást vetett az újságra, melyen öthasábos főcím közölte: „Ma semmi sem történt, holnap akár meg se jelenjünk”, és jóleső bágyadtsággal oldalt hajtotta a fejét.
Hamarosan minden páciens elaludt, legtöbbjüket álmukban is tovább foglalkoztatták éber állapotuk gondjai, nyugtalan pózokba merevedtek, vagy dobálták magukat, azonban ahogy kihunytak a hangulatlámpák, működésbe lépett az álomirányító berendezés.
A leginkább ventillátorhoz hasonlító mennyezetre felfüggesztett nagy pszichomágnes lassan körözött az alvók feje fölött, álmaikból kivont minden félelmetesét és nyugtalanítót. Testet öltött zöld színű félelmek és sárga anyagi gondok szálltak lebegve a pszichomágnes felé, majd egy lélegzet legmélyéről piros szerelmi bánat emelkedett utánuk. A mágneshez szerelt őrlőberendezés pillanatok alatt valamennyit porrá aprította.
Megszabadulva ezektől a terhektől, az alvók arca kisimult, könnyű félmosoly ült ki rájuk. Egy óra elteltével a páciensek kipihenve és jókedvűen ébredtek fel, Balaskó is szokatlanul könnyednek érezte magát.